Rohamokban jön rám az „örökké itt szeretnék élni” és az „azonnal haza akarok menni” érzések valamelyike. A suliban változatlanul kedves mindenki, amellett, hogy a pénteki értekezésből alig értettem valamit. Ettől persze az utóbbi roham jött rám. Aztán másnap találkoztam az egyik tanárral (Katie), mert együtt mentünk Belfastba, kérdeztem tőle, hogy miről volt szó, és megnyugodtam, hogy semmi izgiről.

Szóval szombaton megnéztük Belfastot. Hát, nem ajánlom az olyan embereknek, akik egy szép, pörgős, kedves városra vágynak. Elmentünk egy buszos városnézésre (tudjátok, a tető nélküli emeletes busz), aminek a tetején ültünk annak ellenére, hogy szakadt az eső. :) Asszem otthon az ilyenfajta embereken mindig jókat nevettem, hogy fent ülnek, ha addig élnek is. Most láttam, hogy azért, mert lentről kb. semmit sem lehet látni.

Az egész város tele volt betört ablakú házakkal, építkezésekkel, háborús nyomokkal. Ugye az I.R.A. itt volt a legaktívabb, de azért már lassacskán akár vissza is költözhetnének az emberek, és rendbe szedhetnék az otthonukat. A kedvencem egy szülészeti klinika volt, aminek fekete (!) volt a fala és rácsok voltak minden ablakán. Itt épült a Titanic, ennek tiszteletére van egy Titanic-negyed nevű dokk, ahol szintén semmi életnek nem volt tapasztalható a jele. A híres nagy parkjaikra sem lehetnek büszkék. Na, és az emberek! Mint akiket ottfelejtettek! A buszhoz menet még poénkodtunk is, hogy biztos minden belfasti a szabadságát tölti valahol.

Úgyhogy tegnap fokozottan rám tört a jó öreg honvágy. Főleg, amikor elmentünk shoppingolni, és én sehova nem tudtam elmenekülni a program elől. Egyébként Orsival voltam (Szántó), meg két ír lánnyal. Az egyik ugye a kollegina (Katie), a másik neki egy barátnője volt (Deirdre). Nagyon aranyosak voltak, úgyhogy remélem, hogy a következő kirándulásunkon is aktívan részt vesznek majd.

Mesi jön november közepén egy hétvégére, azt már nagyon várom. Az őszi szünetben meg én megyek (legalábbis őszintén remélem) drága tesókámat meglátogatni, gyakorlati értelemben a világ másik felére! :) Sok-sok szervezés, meg  kavarás után született meg ez a döntés. Először ugye kitaláltam, hogy megyek. Majd mondta Zsuzsa, hogy ne menjek, inkább ő jön. Persze, nekem tök mindegy, nem az arabokra vagyok kíváncsi. Ez viszont túl drágának bizonyult (mert persze tudjuk, hogy titokban…:)). Aztán jött a nagy ötlet, hogy találkozzunk valahol félúton. Jó, jó, de hol? Anyánk fejéből pattant ki, hogy legyen Bulgária. Semmi baj, nővérkémnek ez mintegy 20 órás repülésbe telne, csak 3 átszállással. Ok, Bulgária elvetve. Nekem Németország lenne nagyon király, olcsó is, meg minden. De ez Zsuzsának szintén nem lenne ingyen. Úgyhogy most (már vagy 4 napja) úgy tűnik, hogy mégis én megyek! :) Majd leírom arról is az élményeimet, már ha sikerül végre összetalálkoznunk.

Otthon kivel mi van? Tudom, hogy jövő héten kezdődik a qpa, nagyon sajnálom, hogy nem lehetek ott. Különös tekintettel arra, hogy pont a Hajógyári-szigeten lesz a zárója. Na, mindegy, azért remélem, hogy kapok róla részletes élménybeszámolót.

Csókolom