Ezt a blogot negyedszerre próbálom újra írni. Nehéz. A tények nagyon röviden: itt volt két hetet, ebből egyet még le kellett dolgoznom, addig ő itt pihent Aikenben, majd megnéztük a Nagy Almát 6 napban, ma meg visszarepül Dubaiba.
Nos, a tény, hogy itt volt rengeteg hozománnyal járt. Most nemcsak arról beszélek, hogy majdnem mindenkinek sikerült itt bemutatni, akinek akartam, de a sok beszélgetésre, a szem-felnyitogatásra, ami már nagyon hiányzott nekem. Mégiscsak ő az az ember, aki kortársamként ismer a 0. km-től, feltétel nélkül szeret, de azért mintegy kívülállóként meg tudja tenni azt a bizonyos egy lépést hátra, amit az ember személyéből adódóan nem tud, ugye.
Azt hiszem, hogy majd egy későbbi bejegyzésben fogom elmesélni az érdekességeit egy iskolai rendezvénynek, meg New Yorknak. Most leginkább nem ezt.
Inkább azt, hogy mit adott. A reptérre menet már elkezdttük átbeszélni, de ugye vezetni kellett, nem lehetett elmélyülni ebben. A repterek meg többnyire nem azok a bensőséges helyek, ahol ilyet az ember szivesen megbeszél. Persze, egy tök nyitott blog az. :))
Amikor megjött, sírtam. Nagyon-nagyon izgultam előtte, hogy minden rendben legyen a papírjaival, meg persze vele. Nem az a szokásos tehetetlen-dühből fakadó sírás, nem is az a nyálas "most illik sírni, akkor hajrá" - típusú. Ez a hirtelen egy iszonyat nagy megkönnyebbülésből fakadó, hirtelen kirobbanó, néhány másodpercig tartó sírás. (Mint egy tüsszentés, csak itt ugye máshol jön ki a cucc.:))
Az, hogy mikről, hogyan és miért beszélgettünk, legyen a mi dolgunk. Annyit azonban még szeretnék megosztani a nagyvilággal (tehát Veletek), hogy amikor elment, nem sírtam. Nem azért, mert korábban megígértem, hanem mert nem kellett. Nem voltam ideges. Határozottan megnyugodtam. Kerek lett ismét a világ. Olyan érzés most, mintha egy óriási nagy batyuban összegyűjtöttem volna az idők során kérdéseket, problémákat, amiket szépen egyesével időtől és helyzettől függően előveszegettünk és megoldogattuk. Vagy nem is vettük elő, hanem megoldódtak maguktól. De ez a batyu most üres, a vállam meg könnyű.
Szóval, Zsuzsa, köszönöm! :)
Ja, és szeretlek!