Két hete nem írtam. Azóta meglátogatott Mesi és Lóci. Külön-külön. Nagyon örültem mindkettőjüknek. A sulival meg voltunk szerdán Belfastban, amolyan Csodák Palotájában. Na, ennyit az állapot-jelentésről.
Lóci mondta, hogy szerinte számomra Dublin (és nyilván Írország) nem az álmok netovábbját jelenti. Ennek megindítójaként akkor most túllennék azon a kérdésen, hogy haza akarok-e menni. Gondolom, hogy ha hazamegyek, ezt a kérdést majdnem mindenki fel akarja tenni, én meg nem kívánom mindenkinek ugyanazt mondani. A válaszom: nem. Haza nem.
Az oka meg nagyon egyszerű. Itt tény, hogy az ember csak dolgozik, egyébként meg nem annyira érdekes az élete, mint otthon. Viszont, mivel eléggé jól keresek, és az oktatási-rendszernek hála eléggé sok szabadsággal rendelkezem, időm is van. Ebből pedig az következik, hogy ráérek utazgatni. Nem akarok itt lakásra, meg kocsira gyűjteni. Egyszerűen csak el akarok jutni olyan helyekre, ahol még nem jártam. Innen ezt megtehetem. Ráadásul az angolom is egyre jobb (hiába próbálgatom Ronant magyarul tanítgatni, a bazdmegig jutott;). Ami szintén elősegíti az utazást.
A legideálisabb nyilván az lenne, ha a szeretteim is itt lennének. De ugye mindent nem lehet. Ráadásul, ha jöttök (vagy, ha én megyek és találkozunk), akkor egyfajta ünnepnapnak fogom ezeket a találkozásokat megélni, és még nagyobb jelentősége lesz.
A munkahelyem meg inkább egyfajta szabadidőközpont, mint vérmes melóhely. Mielőtt kijöttem volna, (név nélkül:) Olaszi Tamás azt mondta nekem az ír munkamorálról, hogy amint szünetük van, kiejtik a tollat a kezükből. Ezt akkor túlzásnak éltem meg. Pedig nem az. Persze, amikor dolgoznak, akkor sem erőltetik meg nagyon magukat. Az a két hozzáállás motiválja őket, hogy nem fizetik a szünetet, és, ha megerőltetik magukat, az nem jó, mert nem fognak tudni hosszú távon ennyit dolgozni.
Igazán kiváncsi vagyok arra, hogy ezt mi, magyarok mikor fogjuk eltanulni. A munka akkor is ott van, és akkor is annyi, ha parázunk rajta, meg ha nem. Ne értsetek félre, azért itt nem mindenki fél a munkától. De valahogy a dolgos emberek is könnyedén veszik az akadályokat. Mert nem úgy élnek, hogy akkor most nagyon dolgozom. Napi 24 órát, teljes erőbedobással, mert mit nekem egy kis gyomorfekély (ami ugye minden diplomához jár), meg egy kis szívritmus-zavar. Nem. Itt az a hozzáállás, hogy akkor vagyok hasznos tagja a társadalomnak, ha sokáig tudok ugyanazon a színvonalon teljesíteni. Ehhez pedig a napi pihenés kell. Ettől az életfelfogástól pedig valahogy türelmesebbek is az itteniek. Lehet, hogy buta amerikai, meg mittudomén, de nekem tetszik. Butulnék? Lehet.
Szóval Írország tetszik, szeretek itt élni. Nincsenek itt azok a napi szarok, mint otthon. Teljesen más jellegű problémákkal kell itt megküzdenem. (Más szarok vannak. :)
Amit még észrevettem magamon, hogy tágul a világképem. Ennek nyilvánvaló oka, hogy eléggé sok nemzet képviselőjével találkozom. Itt van mindjárt a kis koreai lakótársam. Teljesen más értékrenddel bír, mint én, vagy a barátaim. Számára a fiatalkor arra jó, hogy az ember hülyére dolgozza magát, hogy majd öregkorára (40 év!) majd nyugodtan éldegélhessen. Igen, ez is egy hozzáállás az élethez. Csodálkozni lehet, minősíteni nem.
Lóci mondta, hogy szerinte számomra Dublin (és nyilván Írország) nem az álmok netovábbját jelenti. Ennek megindítójaként akkor most túllennék azon a kérdésen, hogy haza akarok-e menni. Gondolom, hogy ha hazamegyek, ezt a kérdést majdnem mindenki fel akarja tenni, én meg nem kívánom mindenkinek ugyanazt mondani. A válaszom: nem. Haza nem.
Az oka meg nagyon egyszerű. Itt tény, hogy az ember csak dolgozik, egyébként meg nem annyira érdekes az élete, mint otthon. Viszont, mivel eléggé jól keresek, és az oktatási-rendszernek hála eléggé sok szabadsággal rendelkezem, időm is van. Ebből pedig az következik, hogy ráérek utazgatni. Nem akarok itt lakásra, meg kocsira gyűjteni. Egyszerűen csak el akarok jutni olyan helyekre, ahol még nem jártam. Innen ezt megtehetem. Ráadásul az angolom is egyre jobb (hiába próbálgatom Ronant magyarul tanítgatni, a bazdmegig jutott;). Ami szintén elősegíti az utazást.
A legideálisabb nyilván az lenne, ha a szeretteim is itt lennének. De ugye mindent nem lehet. Ráadásul, ha jöttök (vagy, ha én megyek és találkozunk), akkor egyfajta ünnepnapnak fogom ezeket a találkozásokat megélni, és még nagyobb jelentősége lesz.
A munkahelyem meg inkább egyfajta szabadidőközpont, mint vérmes melóhely. Mielőtt kijöttem volna, (név nélkül:) Olaszi Tamás azt mondta nekem az ír munkamorálról, hogy amint szünetük van, kiejtik a tollat a kezükből. Ezt akkor túlzásnak éltem meg. Pedig nem az. Persze, amikor dolgoznak, akkor sem erőltetik meg nagyon magukat. Az a két hozzáállás motiválja őket, hogy nem fizetik a szünetet, és, ha megerőltetik magukat, az nem jó, mert nem fognak tudni hosszú távon ennyit dolgozni.
Igazán kiváncsi vagyok arra, hogy ezt mi, magyarok mikor fogjuk eltanulni. A munka akkor is ott van, és akkor is annyi, ha parázunk rajta, meg ha nem. Ne értsetek félre, azért itt nem mindenki fél a munkától. De valahogy a dolgos emberek is könnyedén veszik az akadályokat. Mert nem úgy élnek, hogy akkor most nagyon dolgozom. Napi 24 órát, teljes erőbedobással, mert mit nekem egy kis gyomorfekély (ami ugye minden diplomához jár), meg egy kis szívritmus-zavar. Nem. Itt az a hozzáállás, hogy akkor vagyok hasznos tagja a társadalomnak, ha sokáig tudok ugyanazon a színvonalon teljesíteni. Ehhez pedig a napi pihenés kell. Ettől az életfelfogástól pedig valahogy türelmesebbek is az itteniek. Lehet, hogy buta amerikai, meg mittudomén, de nekem tetszik. Butulnék? Lehet.
Szóval Írország tetszik, szeretek itt élni. Nincsenek itt azok a napi szarok, mint otthon. Teljesen más jellegű problémákkal kell itt megküzdenem. (Más szarok vannak. :)
Amit még észrevettem magamon, hogy tágul a világképem. Ennek nyilvánvaló oka, hogy eléggé sok nemzet képviselőjével találkozom. Itt van mindjárt a kis koreai lakótársam. Teljesen más értékrenddel bír, mint én, vagy a barátaim. Számára a fiatalkor arra jó, hogy az ember hülyére dolgozza magát, hogy majd öregkorára (40 év!) majd nyugodtan éldegélhessen. Igen, ez is egy hozzáállás az élethez. Csodálkozni lehet, minősíteni nem.
