Tehát a hétvégét ugye Londonban voltam szíves átvészelni. :) Mit mondjak? Így utólag két sokk maradt meg. Az egyik, hogy London tényleg hatalmas. (Nem, mintha a szélét körbejártam volna, de a térkép alapján bizton állíthatom.:) A másik, hogy az írek angolja sokkal-sokkal érthetőbb számomra, mint az angol. Úgyhogy, amikor leszálltam a repcsiről Dublinban, ismét "otthon" éreztem magam. Tudtam, hogy mit merre keressek, jól ismertem a járást, a körülöttem lévő emberek beszélgetéseit is értettem.

Egyébként maga az utazás volt a legmegterhelőbb. Merthogy este 11-re értem az angolok fővárosába, ahonnan még busz meg vonat, és ripszropsz találkoztam is Lóciékkal. Igen ám, de a vonatállomáson a jegyeladó bácsi kicsit félreinformált, és nem tudtam, hogy ugyanannak a vonatmegállónak (ami a célállomást jelentette a számomra) érdemben két neve is van. Aztán persze ment minden, mint a karikacsapás. A visszaúton pedig az utolsó pillanatban módosították a beszálló-kaput. Még jó, hogy a csordaszellem jegyében (és a lányka segítségével, akivel addigra a sorban összebandáztam) sikerült simán átjutnom oda. Gondolom, hogy nem lehetett a mellettünk lévő kapunál hangosan veszekedő olasz csapat ennyire szerencsés. Elég komoly feltűnést keltettek az ordibálásukkal, persze olaszul. Szerintem az történhetett, hogy valamiért lekéshették a gépüket és más gépre akartak felcsúszni. Szegények. Csak kézipoggyásszal. Annyira sajnáltam őket. Mondtam is ezt az ír lánykának, de ő vont egyet a vállán, és közölte, hogy legalább angolul tudhatnának.... no comment. Ekkor persze eszembe jutott a drága anyám és apám, és nagyon örültem neki, hogy anya előtte kb. egy órával hívott, hogy már leszállt a gépük Pesten, tehát minden jó.

A hétvége önmagában nagyon jó volt. Mondjuk Londonból tényleg nem sokat láttam! Szöges ellentétben a jó kis angol kocsmákkal ;). Az este végén Diminek hála (nála aludtunk)  még bolgár vodkát is ittam. Mindegy, úgyis tervezek menni még, és reményeim szerint, akkor a kötelezőkön is túl leszek. Ami még nagyon hiányzott, Lócival való "szokásos" reggelig tartó világmegváltós beszélgetés.

Az időjárásról is, hamár erről híresek ezek az arcok. Dublinban két hete süt a nap. Londonban olyan idő volt, hogy a fényviszonyokból egyáltalán nem lehetett megállapítani, hogy mennyi lehet az idő. Felhős volt, nagyon. Amikor azokkal karöltve akik Londonban pörögnek, elkezdtünk sztorizgatni a napsütésről, Lóci mondta, hogy ne meséljünk róla, mutassunk neki 1 db. napsütötte órát! :) A végén azért látta ;)