Na, szóval, hát ismét megjártuk Columbiát. Részt vettünk egy végtelenül izgalmas előadáson, csupa-csupa újdonságot hallottunk... :P. Végre meghallgathattam 50-szerre is, hogy hogyan érdemes kommunikálni általában a gyerekekkel. Wazze, nekem a négy gyerekemből három autista.... na, mindegy. Legalább találkoztam a mindenkivel, és ami a legfontosabb, visszakaptam az én drága kis fényképezőmet!! :)

Az előadás után beültünk néhányan (2 román, 2 kolumbiai, egy amcsi lány, 4 ticco meg Évivel mi magyarok egy ír kocsmába! :) Amint beléptünk, megcsapott az Írországban annyira jellemző, számomra kedves igazi ír kocsma szaga. Ez a fabútorok és a kiömlött, és odaszáradt sörök szagának egy keveréke. Persze a falon Guinness-es reklámok, meg a kivetítőn rugby meccs. Hirtelen el is fogott a honvágy Írországba. Nyilván Guinness-t ittam, szivem szerint a jó öreg blackcurrant-tel, de itt nem volt, úgyhogy valami más dzsúzt:) kértem bele. A többiek persze furcsán néztek, ez majd egy kicsit később lesz érdekes. :) Majd szálláskeresés. Ugye az eddig jól megszokott négy csillaggal fémjelzett Whiteny-t meg sem próbálhattuk, nincs nekünk annyi pénzünk! :) Így elmentünk egy eléggé kommersz kis Comfort Inn-be... számunkra annyira nem volt komfortos, mert öten aludtunk egy két duplaágyas szobában. Lefekvéskor a jó kis kenesei nyaralások villantak be, amikor a farkastörvények alapján kerülsz jó helyre egy ágyban... jó ég, hát ez sem tegnap volt. ;)

Szálláskeresést követően egy Salsa-buliban kötöttünk ki. Néhány kis vbk-t ittam, na, ekkor az egyik kolumbiai srác megkérdezte tőlem, hogy iszom-e időnként rendes italokat is. :) Kinek mi a rendes ital. Vodka-traubit még csak eszembe se jutna itt kérni... :)

Aztán haza, azaz a szállásra. A népek elmentek kajálni (éjjel háromkor), én meg csendben, de tutira bedepiztem, és rám tört az a jó öreg gyötrő honvágy, amit legutoljára májusban éltem meg. Sajnos még mindig tart. Ez a minek vagyok én itt... meg ilyenek... Na, gondoltam, hogy ha már Pablonak napi szinten nyalogatom a sebeit honvágy-ügyben, majd ő biztosan meghallgat. Persze, hogy never trust in ticcos, de Pablo ugye barát, majd ő mégiscsak. Hát, nem. Elővettem a kajáldából, leültettem egy padra, majd mikor már úgy igazán belesüllyedtem a "de szar itt" rohamba, elkezdett röhögni, közölte, hogy be vagyok rugva, inkább menjünk aludni. Na, ugye ha nem a kívánt reakciót kapom ilyenkor, könnyen felmérgesedek. Most is ez történt. :$ Elkezdtem kiabálni vele, hogy azok után, hogy én minden nap meghallgatom az összes kis szaros problémáját, ő ne küldjön engem aludni, hanem tegye le a seggét és hallgasson végig... Erre mondta, hogy dehát én olyan erős vagyok, nekem nem lehet honvágyam, mert az már tényleg nagyon durva. Ekkor már köpni-nyelni nem tudtam és első dühömben lefeküdtem aludni. Jól megadtam neki! :)

Hát, ennyi, inkább a fotók beszéljenek helyettem, azért ilyen sok, mert most felrakom a múltkori Columbia-képeket is.

Csók